Beköszöntött az ősz. Levedlették zöldes bőrüket a fák, s ropogós, sárga leveleik tapsvihart idéző dallamokat játszanak a délutáni szellőben. Az ég, mélykék színével varázsolja csodálatossá a határt, amely közte, s a bronzba öltözött föld között húzódik. Ragyogón süt a nap, s így még éppen el tudja nyomni a levegő csípős, őszi tapintását, de azért egy pulóver már nem árt. Apró verebek vékony csiripelése tölti meg a lombkoronák belsejét, miközben készülődnek a télre, amely a levegő friss illatával küldi üzenetét, miszerint hamarosan itt lesz. Az érkező fuvallat pedig hideg leheletével simogatja az ember arcát, mintha csak az ősz gyengéd ujjai tennék ezt, s szelíden a semmit sem halló fülekbe suttogja, hogy „megérkeztem…”.

Hevesen gőzölög az aranyként gyöngyöző tea, csészéjében. Mellette fekszik egy ezüstös kanál, amely már teljesítette dicső feladatát, s vár a következő küldetésére. A másik oldalt, kicsit távolabb, egy füzet s rajta egy elegáns, fémszínű töltőtoll fekszik. A gazdája pedig tűnődve nézi mindezt. Egy fiatal férfi az, s kékes-zöld, nyugodt s mosolygós tekintetén látszik, hogy a gondolataiban jár. Rövid, barna haja, gondosan rendezett, s fiatal arcát apró borosta teszi markánsabbá. Sötétkék, kötött pulóvert visel, melytől elüt a homokszínű nadrágja. Pupillája kitágul, mely bizonyítja, hogy visszatért. Sóhajt egy nagyot, s belekortyol a teába. Mikor ezt befejezte, a füzetbe tekint, ahol kézzel írott mondatok sorakoznak. Itt-ott egy-egy áthúzás, de akinek át kell látnia a kéziratot, az meg is tudja tenni, akár elolvasás nélkül is. A toll most megemelkedik s gazdája, kövér betűkkel egy szót vés a lap aljára: „Vége.”

Egy újabb sóhaj hagyja el az ajkait, majd leteszi az íróeszközt, s becsukja a füzetet – ennyi volt… - jegyzi meg halkan mély, de barátságos hangján. Egy kávézó teraszán üldögél, ahol most kevesen vannak. Az emberek fontos teendőik elintézése érdekében, eszeveszett módon járnak-kelnek, élik a mindennapjaikat. Hol kabátban s van, hogy még pólóban flangálnak.

Újra a csészéért nyúl az asztalnál ülő férfi, s ismét belekóstol a folyékony aranyba, Mindez alatt, egy érdekes jelenségre lesz figyelmes. Egy alak ül le vele szembe. Szokatlan dolog, hogy valaki csak úgy leül mellénk, s talán éppen ezért figyel fel erre a teázgató ember is.

- Hát szervusz, Viktor! – üdvözli őt barátságosan a betolakodó.

A csésze visszaereszkedik a helyére, hogy ura szemügyre tudja venni a vele szemben ülő illetőt. Rögtön rájön, hogy csupán egy régi ismerőse az – Helló Gábor. – köszönti.

- Megzavartalak valamiben? Láttam, hogy éppen írtál.

- Nem, dehogy. Éppen befejeztem – mondja mosolygósan.

- Értelek. – egy kis szünetet tart, amíg végig kémleli a rég nem látott ismerős, felnőtt tekintetét – Régen már, hogy találkoztunk. Hogy mennek a dolgok az életedben?

- Köszönöm jól. Fura ez az önálló élet, de mégis jó. Persze hiányzik az, amikor reggel várnak a már az Anyu által elkészített finomságok az asztalon, és a mosoly is, amivel köszöntenek, de mégis… valahol jó. Teljes mértékben a magam ura vagyok. Mint egyfajta bizonyítás az életnek, hogy „na, megállok a magam talpán”.

- Ismerős érzés.

- Igen. Valamint nyugodtabb az ember. Nem abból a szempontból értve, hogy nincs az a nyüzsgés, mert időnként az is hiányzik. Inkább lelkileg lettem nyugodtabb. Nincs az a számadás. Valami galibát csinálok, vagy talán rosszul sülnek el a dolgok, vagy éppen nincs kedvem megcsinálni azt, amit meg kellene, akkor csak egyszerűen letudom és kész. Senki nem kérdezi meg a miért-et. Természetesen tökéletesen egyetértek azzal, hogy míg gyerek voltam, számon kérték rajtam mindezt, de most hogy felnőtt lettem, mégis megnyugvással tölt el, hogy már elegendő csupán a saját lelkiismeretemmel megküzdenem, ami azért önmagában is hatalmas feladat.

- Azt hiszem, kifejtetted mindazt, amit én is érzek.

- Ennek örülök. A te életed hogy alakult?

- Imént felvázoltad, hogy mit gondolsz, és mint mondtam, nekem is ugyan ez a véleményem. Nem kívánom módosítani mindazt, kérlek, hogy fogadd el magyarázatként. Mellesleg most dolgozó ember vagyok, a párommal egyetemben, és a magunk útját járjuk.

- Ez dicséretes.

- Köszönöm. Csak ez a fránya idő ne lenne. Lehangoló ez az ősz.

- Szerintem éppen ellenkezőleg. Én szeretem. Ekkor a leggyönyörűbb a környezet is. Félre ne érts. A többi évszak is ámultba ejtő, az ember nem győzi kapkodni a fejét. Na, de az ősz. A színek csak úgy összekeverednek, mintha valaki végighúzta volna a zsebkendőjét a még meg nem száradt, nyári festményen. Hol sárga, hol barna, hol vörös, s hol még zöld… Elképesztő mennyiféle változat van. S az ősz virága… - tekint maga elé, s bámul a vakvilágba, mintha minden amit felsorolt, az ott lenne a kávézó teraszán – Hmm..

- Az ősz virága? – kérdezi mosolyogva Gábor – Ezt, hogy érted?

- Óóó az a virág. Ekkor, amikor a környezet átöltözik ebbe a csodába… ekkor a legkönnyebb észrevenni. Igaz, hogy mindig ott van, de ha az ember csupán látni akarja, akkor ilyen idő tájt érdemes keresnie, mert olyan gyönyörű teremtményhez lesz szerencséje, hogy menten elfelejti minden gondját. Harmonikus színek, törékeny test. Ez ő… S mikor megadatik neked, hogy a kezeid között tartsd, vigyáznod kell – közben úgy tartja a két tenyerét, mintha az említett jószág, már ott lenne, és még a tekintetével is gyengéden nézi – Tisztelni kell gyönyörűségét, s ha ezt meg tudod tenni, akkor hidd el barátom, nem csupán az őszi időszakokban lesz számodra ámulatba ejtően szép.

Gábor már-már tátott szájjal szemléli a hallottakat – Hmm… Keresed a magad virágát?

- Még nem – tenyeréből hírtelen, de barátságosan tekint vissza – Egyszer már azt hittem megtaláltam, és a kezeim közt tarthatom. Talán nem is tévedtem sokat, de elszúrtam. Talán nem tiszteltem eléggé, s így nem csak elvesztettem, de még meg is szúrta a kezem. Felebarátomnak sem kívánom azt az érzést, amit az a seb okozott… S most pedig? Nem keresem. Őszintén megvallva még azt sem tudom pontosan, hogy hol az én helyem. Hol van az, ahol én megtalálom a nyugalmamat. Ahol elmondhatom, hogy „megérkeztem”, s amíg ez nincs meg, hogyan is kérhetném akármelyik teremtménytől, hogy szegődjön mellém… Felelőtlenségnek érezném, főként, ha az ősz virágáról beszélünk. Az egyik legtörékenyebb virág, és ha nem vigyázol rá, nem tiszteled, akkor aztán úgy összetörheted, hogy soha többé nem lehet olyan, mint amilyen előtted volt.

- Próbálkoznod attól még lehet.

- Lehet, de felesleges. Amíg keresem a helyemet a világban, addig feleslegesnek érzem. Úgysem tudnék mellette lenni, csak nagyon ritkán, azzal meg összetörhetem. Magammal sem rángathatom, hiszen akkor az viseli meg. Nem ér annyit az a pár boldog pillanat, hogy utána egy élet változzon meg. Most még semmiképpen, de majd eljön még az én virágom… - fejezi be mosolyogva, s lehörpinti mindezt, a maradék teával. Gábor némán figyeli.

- Ne haragudj Gábor, de nekem mennem kell. Indul a vonatom – s feláll a székről.

- Merre mész? – kérdezi, s ülve néz fel rá.

- Messzire… keresem a helyem… - s mosolygós szemével kacsint egyet…