2.

A város egyik legszürkébb szegletében, panelházak sorakoznak. Ugyan azokat a kiugró teraszok, ugyan azok a kopott ablakok, és ugyan az a szürke szín jellemzi mindet. Az ember, aki még nem járatos a környéken, könnyedén egy másik lakásában találhatja magát, ha nem figyeli a házszámot. Egy kis park van minden negyedik, és ötödik épület között. A magasra nyúló, gesztenyefák sötétségbe borítják ez a kis fűvel, és itt-ott egy-egy szeméttel fedett parkot. A látvány lehangoló, és élettelen. Mintha hideg, barátságtalan fémből készült volna az egész világ, amelyre egy kis festéket mázoltak volna, hogy eltakarja a repedéseket, de ezzel csak tovább csúfították az amúgy is szörnyű valóságot.

Az panelházak lakásai sem különbek. Fehérre mázolt falak próbálnak tisztaságot sugallni, de a színek mellőzése, szürkévé teszi az egész összképet. A bútorok egyszínű lakkozott fából készültek, tetejükön megállt a por. Egyszerű ajtók és mellettük a falon fekete, alaktalan kapcsolók, és konnektorok. Sehol egy kép, sehol egy könyv, sehol egy virág. Semmi szeretni való nincs a szobákban. Csupán használati tárgyak.

1.

A civilizált világ, ahol nincs helye szórakozásnak. Az ember nem igényel mást, csak a legszükségesebb életfeltételek kielégítését, és már dolgozhat is mint a gép. Ezeket a feltételeket a modern média teljesíti, szigorú keretek között, hogy a dolgozó nép, ne emeljen panaszt az unottságára. Aki gazdag, az megvásárolhatja magának a szórakozás egyéb fajtáit, de mindezt csak drága pénzért. Akinek viszont nem telik erre, az csak érje be a szennyel, és nyomja el éhségérzetét a művészetek, a játék, vagyis a szórakozás, az élet iránt. Vajon ezt tartogatja a jövő, vagy talán ez már a jelen, ahol szakszerűen megválogatják, hogy min mulathat a ember? Nem tudni. Sok olyan dolog történt már a világon, amely a legostobább dolgok közé sorolható, holott mikor megcselekedték, mindenki hitte, hogy erre bizony szükség van. Mindössze pár hóbortos őrült gondolta azt, hogy ez így nem jó, hogy ezen változtatni kellene, de hát ilyenek mindig vannak. A legtöbb ember lenézi őket, s kineveti mindazt, amit produkálnak, míg a többiek véres fegyvert ragadva, üldözik elveiket.

Ez a történet is egy ilyen világban játszódik. Minden bizonnyal csak hóbortos jövőkép ez is, de ki tudja. Talán egykor féltve őrzött kis reménysugárként őrzik majd a többi nagy mű mellett, hogy a birtokosa éhségét csillapítsa.

Nincs története. Csak úgy rajzoltam, két évvel ezelőtt körülbelül. Gondoltam kirakom.

(Katt a továbbra, a kép megtekintéséért)

Gyémántként tündöklő vízcseppek fakadnak a szökőkútból, és egy-egy aprócska zavart keltve simulnak bele a tavacskába, melyet díszes perem szegélyez. Ennek oldalán, egy márványtáblán a következő, arannyal írott szöveg áll:

Emlékül, a kercsi ütközetben elesett katonáknak.

Kicsivel arrébb, egy fal áll magányosan, rajta az elhunytak neveivel, ABC sorrendben. Körös-körül pediglen egy park. Virágok, fák, bokrok, egy kis sétány, s néhol egy-egy pad. A bejárat egy hatalmas, kovácsoltvas kerítés, amely óriásként emelkedik a kisgyerek fölé, aki csak áll, és tátott szájjal nézi mindezt. Körülbelül 12 éves lehet, s szőkés-barna haja a homlokát fedi. Már éppen rohanna megmászni az első, útjába kerülő tölgyet, amikor egy elegáns öltözékű ember lép mellé. Hosszú, fekete kabátot visel, s őszes haja elárulja korát. Kezét gyengéden a fiú buksijára teszi - Megjöttünk.
- Papa - kezd bele a kis unoka panaszos hangon - Nem azt mondtad, hogy egy barátodhoz megyünk?

Fütty-fürütty – hallatszik a távolból egy kis madár éneke. Az esti csendben úgy hangzik, mintha az ember füle mellett rikácsolna, de ez nincs így. Valószínűleg az egyik távoli fa ágán ül, és onnan kiabálja bele mondandóját a magányos némaságba, melyet a sötétség azonnal el is nyel.

A kifli alakú hold alacsonyan jár és vörösen izzik, mintha csak egy parázs repülne keresztül az égen szépen lassan, csendesen. Most csak a távoli lámpák tudják bevilágítani valamelyest a kis parkot a város szélén, de többnyire a sötétség uralja a sétányt. Hűvös, késő őszi szellő fújdogál, amely az ember tarkóját végig simítva, megfagyasztja a vért az erekben.