Gyémántként tündöklő vízcseppek fakadnak a szökőkútból, és egy-egy aprócska zavart keltve simulnak bele a tavacskába, melyet díszes perem szegélyez. Ennek oldalán, egy márványtáblán a következő, arannyal írott szöveg áll:

Emlékül, a kercsi ütközetben elesett katonáknak.

Kicsivel arrébb, egy fal áll magányosan, rajta az elhunytak neveivel, ABC sorrendben. Körös-körül pediglen egy park. Virágok, fák, bokrok, egy kis sétány, s néhol egy-egy pad. A bejárat egy hatalmas, kovácsoltvas kerítés, amely óriásként emelkedik a kisgyerek fölé, aki csak áll, és tátott szájjal nézi mindezt. Körülbelül 12 éves lehet, s szőkés-barna haja a homlokát fedi. Már éppen rohanna megmászni az első, útjába kerülő tölgyet, amikor egy elegáns öltözékű ember lép mellé. Hosszú, fekete kabátot visel, s őszes haja elárulja korát. Kezét gyengéden a fiú buksijára teszi - Megjöttünk.
- Papa - kezd bele a kis unoka panaszos hangon - Nem azt mondtad, hogy egy barátodhoz megyünk?

- De igen. Itt vagyunk.

- De ez egy park! - Igen tudom. - mosolyodik el az öregúr, és megfogja a gyermek kezét, majd megindulnak beljebb. A nevekkel teli fal előtt megállnak, s enyhén remegő kézzel, az egyik feliratra mutat a férfi - Látod? Itt a neve.
- Meghalt? - Ámul el a kis fiú.
- Meg sajnos...
- Hogy?
- Hát az egy hosszú történet - engedi le a kezét, és barátságosan unokájára néz - akarod, hogy elmeséljem?
- Aha...
- Jó. Gyere, sétáljunk közben...

***

Az egész akkor kezdődött, amikor behívtak katonának. Akkor, 20-on éves zöldfülűként el sem tudtam képzelni, hogy milyen szörnyűségeket kell majd még átélnem. Vállat vonva fogadtam a behívó levelet, s később egy nehéz táskával kellett visszafognom a további vonogatást. Amikor felszálltam a buszra, az tele volt hozzám hasonló fiatalokkal, meg pár idősebbel. Valaki egész rémültnek tűnt, míg másokon a vidámság lett úrrá, amikor bizonyítási lehetőséget kaptak. Én pedig... még el sem kezdődött, de már vártam, hogy vége legyen. Nyűgnek tartottam az egészet, de hát, ha ezt kell csinálni, akkor mese nincs.

Hosszú volt az út, s már rojtosra ültem a hátsóm, mire megérkeztünk. Kercs volt a neve a településnek, ahol a katonai támaszpont volt. Itt elsőként üvöltöztek velünk, jó ember módjára, majd sorba kellett állnunk. Létszám ellenőrzés... Mindenki megvan. Felvázolták nagyjából, hogy mi is itt a feladata az iderendelt haderőnek. Az oroszokat kellett feltartóztatni, akik a túl parton tomboltak. Azt mondták, hogy az öbölben több az akna, mint a víz, ezért kikötő város ide vagy oda, hajózni ritkán fogunk. Voltak köztünk olyanok, akik már nem először katonáskodtak, így őket kiválogatták, és irány az eligazítás. Minket, újoncokat pedig egy kiképzőtáborba küldtek. Azt mondták, hogy egy darabig gyakorolnunk kell...

A tábor Kercstől pár kilométerre volt található. A látvány, ami érkezésünkkor fogadott, nem volt túl bizalomgerjesztő. Tereppálya, lövészárkok, puskadörrenések, és egy halom, szenvedő katona. Különböző kasztokba voltunk beosztva. Mi, akik frissen érkeztünk, voltunk az "Újoncok", más néven a "Kopaszok". Akik előttünk jöttek, azok a "Gumik", vagy "Gumi katonák", Ő előttük pedig az "Öregek". Mikor véget ért az Öregek kiképzése, akkor elhagyták a tábort, és az aktuális helyzetnek megfelelően helyezték át őket. Mi pedig rotálódtunk. Gumikból lettek az Öregek, Újoncokból Gumik, és a frissen érkezőkből Újoncok. Eme rendszerhez kapcsolódott egy bizonyos szintű hierarchia, valamitn így volt felosztva, hogy melyik barakkban voltunk elhelyezve. Öregeknek volt a legjobb sorsa ilyen szempontból. Hozzánk képest, nekik már igazán aranyéletük volt, de nem véletlenül. Tudták a parancsnokok nagyon jól, hogy a sok kín, amit okoznak ennek az embertömegnek, egyszer még visszaüthet. Alapvető emberi tulajdonságnak is mondhatjuk ezt. Ha már tudják, hogy hamarosan búcsút intünk egymásnak, akkor megpróbálnak a legkedvesebbek, lenni. Ennek, viszont azaz oka, hogy félnek attól, hogy mihelyst megszűnik az alá-fölérendeltségi viszonyunk, úgy elvernénk őket, mint a lovakat. Minden területen így van ez, de a katonaságnál végképp.

Első parancs: Irány az "A" barakk, cuccokat lepakolni, és azonnal visszatérni az udvarra! 2 perc!

Rohantunk is, mint a bolondok. Odabent, körül sem tudtunk nézni, csak az első, utunkba eső szabad ágyra ledobtunk a poggyászainkat, és irány vissza. Nincs idő válogatni.

Kint ismét sorba kellett állnunk, és felsorolták a neveinket. Aki meghallotta a sajátját, annak hangos "Jelen!" Kiáltással kellett nyugtáznia magát. Minden rendben zajlott, amíg nem - Sárközi Tamás! - hallgatás követte az egyik nevet.
- SÁRKÖZI TAMÁS! - Ordította ismét a parancsnok, és őrjöngő tekintettel pásztázott a sorok között.
- Itt vagyok, itt vagyok... - Nyugtázta egy hang oldalról. Közülünk az egyik, épp csak akkor jött ki a barakkból. Laza ruhát viselt, és járása sem volt túl feszültnek mondható. Unottam beállt a sorba, majd várta a folytatást.
- Maga mégis merre járt?! - állt elé a parancsnok, és rámeredt.
- Csak lepakoltam a cuccaimat. - mutatott a barakk bejáratára, míg a másik kezével a feje búbját vakargatta - Alig találtam már szabad ágyat.
- Tisztázzunk valamit Kopasz! Maga, velem, tisztelettel beszél! "Uram... Jelentem... Igenis értettem... Elnézést...", és még sorolhatnám! Fel tudja ezt fogni?
- Igen Uram! - húzta ki magát hirtelen, és rezzenéstelenül tekintett maga elé - Elnézést kérek uram, de jelentem, én nem vagyok kopasz!
- Majd az lesz! - zárta le a dolgot a parancsnok. Ezután folytatódott a névsorolvasás, majd következett egy rövid eligazítás - Nos, emberek! Az én nevem Konrád Elek, és mint arra már rájöhettek, én vagyok a parancsnokuk. Ez itt mellettem - biccentett a katonára maga mellett - Szabó Miklós. Ő az, akit maguk keresni fognak, ha én nem vagyok itt. Megértették?
- Igen uram! - kórusban.
- Nagyon helyes! Na és most. Mögöttem láthatnak egy nagy, kétemeletes épületet. Az a parancsnokság! Odamennek szépen, megnyiratkoznak, valamit átveszik a felszerelésüket! Szabó fogja felügyelni magukat, illetve tájékoztatni önöket a teendőkről! Érthető? - kérdezte, mire rögvest rávágta mindenki, az ilyenkor kötelezőket. - Remek. Lássuk csak - pillantott a karórájára - most van dél. Egy óra múlva a barakkban legyen mindenki, átöltözve, vigyázva állva, menetre készen! Senki ne merjen elkóvályogni! Indulás!

A dolog gyorsan zajlott. Sorban állás egy kis terem előtt, de mire sorra került az ember, már le is kapták a haját. Felszerelés igénylése is hasonlóan zajlott – Méret? Igen, látom nagydarab, úgyis fogyni fog, elég lesz a kisebb... következő - és már mehettél is tovább.

Már a barakkban voltam az ágyamnál és öltözködtem, amikor felfigyeltem valamire. Sárközi volt a jobbomon. Ő volt az, aki mellett aludnom kellett. Egész addig azt terveztem, hogy megpróbálok minél jobban feltűnésmentesen viselkedni, de egy ilyen fazon mellett erre kevés esélyem maradt. Körbenéztem, hátha maradt még üres ágy, ahova át tudtam volna pártolni, de miért is lett volna? Menekülési lehetőség híján, csöndesen végeztem tovább a dolgomat, és reménykedtem abban, hogy békén hagy. Nem jött be…
- Szevasz! – tartotta a kezét – Sárközi Tamás!
Ekkor feladtam minden reményt. Unottan viszonoztam tettét, és kezet ráztam vele – Hello. Tóth Oszkár.
- Oszi – kuncogott, majd nagy vigyorral zárta, aztán megpróbálta palástolni jókedvét, és komoran nézett – Boccs. – majd mosolygott ismét, de ez nem az a megszokott mosoly volt. Valami más. Olyan sunyi mosoly. Mintha csak arra várna, hogy újra beléd köthessen.
- Ez bolond – gondoltam, s a cipőfűzőmmel kezdtem szórakozni – csak engem áldhatott meg így az ég…
- Te. – szóltam oda – Nem kéne öltözködnöd? Megint le fognak ugatni.
- De, mindjárt – ekkor már meg is bántam, hogy hátra szóltam – Egyébként miért? Te leszel itt a jófiú? – és újra az a mosoly…
- Hagyjuk – válaszoltam, és utána már rá se néztem.
Pontban 1kor lépett be a parancsnok.
- Vigyázz! – vezényszóra mindenki felpattant.

Ellenőrizték a cuccainkat, valamint a rajtunk lévő felesleges holmikat levetették. Ezután kiküldtek minket gyakorlatozni. Kemény volt… Kemény edzés, futás, terepgyakorlatozás a nap hátralévő részében. Kíváncsiak voltak mit tudunk és bírunk. Hát nem sokat. Idő meg nem volt lazsálni…

A nap végére olyanok voltunk, mint az élőhalottak. Erőtlenül battyogtam két társammal a barakkunk felé, hogy pihenőre térhessünk, de két fickó megállított minket.
- Hello – üdvözöltek nagy kedvel – Ti vagyok az újoncok?
- Egy részük – válaszolta egyikünk.
- Nagyon jó! – és már nyomták is a seprűt a kezünkbe – akkor söpörjétek fel itt a placcot, mert tiszta sár. – és felnevettek.
- Miért pont mi? – erősködtünk.
- Mert mi vagyunk az Öregek, ti meg az Újoncok, és ha mi mondunk nektek valamit, akkor azt meg is kell, hogy csináljátok. Szokjatok hozzá, itt ez a rend. Na, hajrá!
- De…
- Mi ez a lárma? – szakította félbe a vitát egy hang. Oldalra néztünk, és ott volt Sárközi. Ekkor örültem először, hogy láttam, hiszen reménykedtem abban, hogy ő kiáll az újoncok mellett, ha más már nem is. Végtére ő is az.
- Te ki vagy? – kérdezte az egyik Öreg.
- Én? Sárközi Tamás!
- Értem. Akkor neked is elmondom. Most az újoncoknak söprögetniük kell, mese nincs – vigyorgott, és kezét Sárközi vállára rakta.
- Hmm – dörzsölte meg állát. Tényleg nagyon bíztam benne, hogy majd valami frappáns visszaszólással kiment minket – Értem – ekkor felénk mutatott – Akkor dolgozzatok lusta banda! Meg ne halljam, hogy panasz van rátok! – és már ment is volna tovább. Ezek után legszívesebben kettétörtem volna rajta a seprűmet. Szerencsére az Öregek sem voltak hülyék, és visszahúzták. Seprűt kapott, és – dolgozz! – felkiáltással ott hagyták. Jobb híján, munkához láttunk, s közben néha-néha megmondtuk Sárközinek, hogy elmehet a fenébe. Nem hatotta meg…

Másnap korán riadót fújtak. Mindenkinek 5 percen belül az udvaron kellett lennie, és sorban állva várni a parancsot. Mint kiderült, a riadó csak félig volt valós. Nevezhetnénk próbának is, de a parancsnokot majd szétvetette az ideg. Tudtuk, hogy baj van.
- Na, melyik rohadék lopta el a Rádiómat!? – Kérdezte tömören.

Hallgatás.

- Azt kérdeztem, KI LOPTA EL a rádiómat!? – ordította még hangosabban. Szemei vérben forogtak.

Ismét csak csend.

- Maga volt az Sárközi? - Lépett elé hevesen.
- Nem uram!
- Maga egy sunyi ember igaz? Sárközi! Már tegnap feltűnt, hogy bajok lesznek magával, de nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan! HOVA REJTETTE? - Faggatta.
- Sajnálom uram, de nem én tettem! - jelenti ki határozottan maga elé nézve.
- Szabó! - üvölti hátra a parancsnok.
Szabó egyből mellette terem - Igen uram?
- Fogjon pár Öreget, és forgassák fel az "A" barakkot! A legutolsó kis helyre is kukkantsanak be!
- Értettem! - majd intett két katonának, és eltűntek az épületben.

Fél óra is eltelhetett a kutatás alatt, és addig nekünk az udvaron kellett sorakoznunk. Végül Szabó csalódottan tért vissza - Jelentem uram, a rádió nincs meg!

Ekkor újra Sárközire terelődött a parancsnok figyelme - Na hova dugta maga rohadék!?
- Jelentem uram, nem én vagyok a bűnös! - mondta. Hangja még mindig nyugodt volt.
- Rendben! Látja azt az ajtót? - mutatott a parancsnokság épületére, amelynek sarkán, egy hétköznapi bejárat volt - Az az én hálóhelységem! Menjen be, és takarítson ki! Az utolsó kis porszemet is nyalja fel! ÉRTETTE?!
- Igen uram!
- De jegyezze meg. Ha bármi olyan eltűnik, aminek nem kellene, még ha csak véletlenül ki is dobta a szemétbe, én esküszöm, bezártatom a magánzárkába!
- Igenis! - s már rohant is az ajtó felé, majd nem láttuk egy darabig.

A parancsnok még dühöngött egy kört, aztán ismertette a napi teendőket - Az újoncok ma tovább gyakorlatoznak Szabó vezetésével! A többiek velem jönnek Kercsre!

Éppen folytatta volna mondandóját, azonban Tamás újra megjelent az ajtóban, és tenyeréből tölcsért formálva, üvöltve kezdett bele - Uram! A pornómagazinokkal mit csináljak?!

És csend lett… Vihar előtti csend. Mi, akik nem voltunk ehhez hozzászokva, szenvedtünk, hogy visszafojtsuk a röhögést. A parancsnok feje pedig olyan vörös lett, mint a paradicsom, és forrt a dühtől. Törte a fejét, hogy mit tudna visszavágni erre, de nem igazán találta a megfelelő módot - SÁRKÖZI! MAGA FÉREG!! EGY HÉT MAGÁNZÁRKA!
- Ne már! - kiáltotta vissza.
- SZABÓ! KAPJA EL, ÉS ÜLTESSE LE! NE KÍMÉLJE! ÉRTETTE?
- Igen! - és már rohant is, bár feleslegesen, mert Sárközi nem sietett sehova. Inkább csak a harag elől futott el…

Az elkövetkezendő idők monotonszerűen teltek. Gyakorlat, magyarán kínzás, aztán alvás. Napról-napra így zajlott. Egy hét után már inkább a halált vártuk, mint a haza utat. Aztán Sárközit is kiengedték, aki mit sem változott, csak nehezebb volt tartania a tempót velünk. Lassan kezdett összeszokni a csapat, de még volt mit hiányolni. Az öregek közti összetartáson csak ámulni tudtunk.

Egyszer aztán, egyik éjszaka, amikor már mindenki aludt, a mosdóba kellett kimennem. Feltűnt, hogy Tamás nincs az ágyában, pedig ő aztán mélyen szokott aludni.

A WC bejárata az épületen kívül volt. Ki kellett menni, kerülni egy kicsit, és már meg is érkezett az ember. Mikor már majdnem odaértem, furcsa zajra lettem figyelmes. Nagyon halk, alig hallható muzsika szólt valahonnan. Kicsit keresgéltem, és meg is találtam a forrást. Sárközitől jött a hang, az épület mögül. Egy rádió volt a kezében, és hallgatta a nótákat.
- Hát te? - kérdeztem suttogva.
- Csak hallgatok egy kis zenét.
- Honnan van? - böktem a rádióra.
- A parancsnok adta, jó maga viseletért.
- Szóval te loptad el…
- Mondhatjuk úgy is.

S mind a ketten elhallgattunk. Kis idő múlva azonban megmozdult - kérsz? - nyújtott egy cigis dobozt.
- Hogyne kérnék - s vettem is el egy szálat. Furcsálltam… Fel sem merült benne, hogy elmondhatom a többieknek, hogy ő tette. Nem is kért meg rá, hogy hallgassak erről. Nem mintha megtettem volna, de akkor is. Nem ismerhet annyira, hogy ezt megállapíthassa…
- Mond csak - kérdeztem - miért szólsz vissza állandóan? Neked is sokkal nyugodtabb lenne a sorsod, ha hallgatnál.
- Mert nem tudok nem visszaszólni. Zavar ez az egész hely, zavar ami itt van, és zavar ami még hátra van. Aztán még idejön pattogni ez a Konrád gyerek, hát hagyjon már békében…
- "Ami még hátra van…"?
- Igen. Hátra… A harc. Nem szeretném végignézni, ahogy bárkit is lelőnek. Nem szeretem az erőszakot.
- Miért jöttél ide akkor? - kérdeztem, de csak formailag. Tudja mindenki a választ…
- Miért-miért? Azért mert kellett.

Majd megint hallgattunk. A rádió csak duruzsolta a zeneszámokat. Éppen egy népszerű dal kezdődött, Benny Goodman-től a Sing, sing, sing, amelynek hatására Sárközi fellelkesült - Uhh… a kedvencem. - s nevetett halkan. Majd még legalább egy órán keresztül ott ültünk, és cigarettáztunk…

Folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.