Történt egyszer, még a nyár elején, hogy kaptam egy ajánlatot. Aki ezt adta, az az unokatestvérem, nevezzük Péternek. Azzal ált elő, hogy mehetnénk Balatongyörökre, ahol is van egy tábor, és mint önkéntesek beállhatnánk dolgozni. A haszna a dolognak az volt várhatóan, hogy kapunk szállást, és enni, ráadásul a nyaralás hazai része is le lenne tudva, hiszen a munka nem vészes, marad majd másra is idő. Pazar ötletnek tűnt, s már terveztük is, a jobbnál-jobb programokat. Meg kell hagyni, hogy merészen gondoltunk a lányokra is, akik nyaralás végett, az említett helyszínen tartózkodhatnak. Fenyegetően tartottuk az ujjunkat az ég felé, s úgy mondtuk – Vigyázz Györök! Jövünk!

Aztán, gyorsan telt az idő, s elérkezett az utazásunk napja, pontosabban Július 20.-a. Megvolt mindenünk, amire szükségünk volt. Ruhák, tisztálkodó szerek, kaja az útra, Népliget és fél hét. Busszal mentünk, és maga az út egész tűrhető volt, leszámítva azt a hölgyet, aki felcsempészte a kutyáját, ami nem fogta vissza magát és rottyantott egy jó nagyot. Mondanom sem kell, hogy volt ám bukéja az akciónak, és mi, akik hátul ültünk, igencsak szenvedtünk. Nekem tényleg, semmi bajom a kutyákkal, de azért ez már túlzás. Mindenki szentségel például a dohányosokra, és megszabják nekik, hogy hol nem szabad. Tudtommal a kutyáknál is meg van szabva, hogy hova nem lehet vinni őket, akkor azt miért nem tartják be? A dohányos példát követve, teljesen jogosan megkérhettem volna a hölgyet, hogy szálljon le, vagy dobja ki a kutyát az ablakon, vagy mit tudom én. Szerencsénkre egy órás kínzás után, elhagyta a tetthelyet a hölgy, kutyástul, szagostul.

Megérkezésünk zökkenőmentesnek mondható. Viszonylag könnyen megtaláltuk a tábort, ami egy 2 emeletes ház volt, egy nagyobbacska telekkel, és szolgálati lakással. Érkezésünkkor egy középkorú nő fogadott bennünket, aki nagyon halkan, és már-már nyugtalanítóan nyugodtan beszélt. Felvázolta nagyjából mit is kell csinálnunk, és megmutatta, hogy hol is van a „szobánk”. Nos kérem, én úgy voltam informálva, hogy egy házban leszünk, de ez nem így volt. A ház mögött egy lepukkant lakókocsiban kaptunk szállást. Talán ha eleve erre készültem volna, akkor nem okozott volna problémát, de így egy kicsit sokkolt a látvány.

Mint pár perccel később kiderült, ez egy keresztény tábor. Ezzel sem lenne gond, hiszen az biztos, hogy rosszat, tőlük nem tanulhat az ember, azonban én nem kaptam keresztény nevelést, s ily módon kellemetlenül éreztem magam, a számomra idegen „világban”.

Kezdeti lelkesedésünk mostanra romokban, de még reménykedtünk abban, hogy akik érkeznek másnap vendégek, korunkbeliek, és jó fejek lesznek.

Aznap nem volt dolgunk, vendégek híján, ezért estére kilátogattunk a faluba, ahol egy utcabál zajlott éppen. Sajnos azonban akkor már lapos volt a buli. Nem voltak sokan, a zene sem volt kedvünkre való. Úgy döntöttünk, hogy mára, szegre akasztjuk a napot, s nyugodni térünk.

Másnap már volt mit tenni. Nem kell valami kemény melóra gondolni, csupán pár apróság. Szemétszedés, locsolás, konyhán segíteni, teríteni, és ezekhez hasonlóak. Még előző nap megkaptuk a hírt, hogy (számunkra) új főnököt kapunk, és a korábban említett hölgy, elutazik. Nos aki érkezett, az egy férfi volt, nevezzük Tamásnak, és mint észre vettük, egy nagyon rendes ember. Nem erőltetett semmit, mindenkihez barátságosan szólt.

A délután folyamán, szép sorban megérkeztek a vendégek, akik egy része szülő, illetve felügyelő, másik része maximum 15-16 éves gyerek. Mind jó fejek voltak, azonban kezdetben ezt nem tudhattuk, hiszen csak annyit láttunk, hogy nem vagyunk egy korosztály. Nos, ekkor összeomlott minden tervünk. Az elkövetkezendő 2 nap alatt, csak a pingpong és a sakk tartotta bennünk a lelket.

Most azt gondolhatjátok, hogy kínszenvedés lehetett számunkra az egész, azonban ez nem volt így. Amilyen kilátástalanul indult az egész, szerencsénkre olyan jól alakult a vége. Még a vendégek érkezésének napján, megkaptuk az egyik szobát, az emeleten. Ezt annak köszönhettük, hogy a 40 ágyra, jött 14 vendég, és így maradt hely a számunkra. A másik kezdeti pozitívum a konyha volt. Egyrészt szabad bejárásunk volt, szóval akkor és azt ehettünk, amit, és amikor csak akartunk. Másrészt volt két konyhás néni, Ági és Kriszti, akik nagyon jó fejek voltak. Jókat beszélgettünk és vihorásztunk. Sokat nevettek, fiatalkori hülyéskedéseinken, amiket lerendeztünk előttük. Nekem nagyon nagy pozitívumot jelentett ez. Köszönöm neki utólag is!

Valljuk be azért, hogy a rossz idő rontott a helyzetünkön. A falu nem volt tömve szép lányokkal, ráadásul, ha esett, akkor a táborhoz voltunk kötve. Amikor nem volt munka, továbbra is maradt a pingpong és a sakk. Néha sóba elegyedtünk a vendégekkel, de ez még nem jelentett hatalmas szórakozást.

Még mindig aznap este, felfigyeltünk egy fénycsóvára az égen. Nem tudtuk honnan jön, de vélhetőleg egy szórakozóhelyről. Mivel már késő volt, nem indultunk felkeresni, de elhatároztuk, hogy következő nap utánajárunk. Lefekvés előtt kezdtem el írni a „Vélhetőleg Mash” 4.-ik részét.

Következő nap ugyanúgy telt, mint az előző. Már vártam az estét. Péter úgy tervezte, hogy csak megnézzük, mi van ott, de nekem ez nem volt elég, hiszen szórakozni jöttem ide. Kiderítettük, a konyhás lányoktól, hogy az a hely a szomszéd faluban van, 5 km-re onnan. Kicsit messzinek tűnt, de már semmi sem tántoríthatott el, kivéve az eső, ami szerencsére nem esett.

Eljött az este, s útra keltünk. Hosszú út után, és egy kis keresgélés árán megleltük a célt. A szórakozóhelyet nevezzük disconak, mert hát az is volt. Péter kijelentette, hogy ő ugyan be nem megy. No, én nem hatódtam meg, és cél irányba vettem a bejáratot. Meglepetésemre ingyenes volt a belépés, a nyitást követő fél órában. Elmondtam ezt P.-nek is, aki erre már hajlandó volt bejönni. Egy egész pofás hely fogadott minket, félig tömve emberrel. Habár kellett fél óra, hogy beinduljon a buli, de akkor már megállíthatatlan volt. Ekkor Péter még nem volt teljesen hangulatában, és mondta, hogy megy haza. Úgy voltam vele, hogy én márpedig szórakozok egyet, s beálltam táncolni. Nem voltunk alkohol hatása alatt, és határozottan kijelenthetem hála istennek, és a józan eszünknek, hogy a drogokat messziről elkerüljük, de a fordulat az egészben az az, hogy Pétert hajnali 3kor tudtam rávenni, hogy menjünk a szállásra, mert pihenni is kell. Jól éreztünk magunkat!

Hazafele út is ugyan olyan hosszú volt, s sajgott a talpunk a sok tánctól, és gyaloglástól az aszfalton. Tisztázás végett: Vasárnap érkeztünk, hétfőn láttuk a fényeket, és kedden mentünk bulizni, és jelenleg a szerda, hajnali 3 óránál tartunk. Elterveztük, hogy a szerdát végig pihenjük, persze ahogy a munka engedi, és csütörtökön visszajövünk.

Ez meg is történt, azonban valami nem volt kerek. Mikor visszamentünk csütörtökön, lapos volt a buli. Rossz zene, rossz társaság. Nem volt az ínyünkre, így még éjfél előtt elhúztuk a csíkot, és indultunk haza. Már majdnem kiértünk a faluból, amikor meghallottunk valami mulatós zenét. No egy életünk van, nézzük meg mi az. Kiderült, hogy egy utcabál van itt is, egy kis borfesztivállal fűszerezve, s élőzene. Hát akkor, ha már így alakult, maradjunk egy kicsit, gondoltuk. Megkóstoltunk 2 féle bort (1-1 pohár), és nagyon finomnak bizonyultak. Én nem szeretem a bort, de meg kell hagyni, hogy ezek tényleg nagyon ízletesek voltak. Olaszrizling, és Muskotályos. Hmm… Kóstolás után pedig rávettük magunkat egy kis táncra, és igazán jól szórakoztunk. Hajnali 1-2 óra fele el is szabadultunk, s így meg volt mentve az éjszakánk.

Másnap péntek volt. Épp a konyhán dolgoztam, segítettem Krisztinek, amikor szóba kerültek a motorok. Kiderült, hogy van neki egy Honda CBF mocija. Kapva a lehetőségen, sikerült meggyőznöm, hogy szombaton, ha tud, jöjjön azzal, s én megyek egy próbakört. Belement, és én onnantól nagyon vártam a másnapot. Utólag is nagyon köszönöm a lehetőséget, ha egyszer olvasod e sorokat Kriszti!

Este, úgy döntöttünk, hogy megnézzük ismételten azt a borfesztivált. Most azonban velünk tartott kisbarátunk Laci, aki a csoportjával érkezett. No, hát ne késlekedjünk, újra bele vágtunk a hosszú útba. Mikor megérkeztünk, jóval többen voltak, még előzőleg, és a hangulat is felkapottabb volt. Körülbelül ugyan az volt a forgatókönyv, mint előzőleg, azzal a különbséggel, hogy most több fiatal volt jelen, így kapva az alkalmon, megtáncoltattunk pár fehérnépet. Magyar, németet, egyre ment. A lényeg a szórakozás volt. Kiderült a Laciról, hogy fiatal létére, igen belevaló gyerek, s ő is jót mulatott…

Eljött hát a nap, amikor hazamentek a vendégek. Meg kell hagyni, még ha nem is beszéltem sokukkal, csak pár szót, megkedveltem őket. Jó emberek. Ránk várt a nagytakarítás, ami az egész délelőttöt elvette. Mindenhol rendet raktunk, a szobákat is helyre raktuk, s már a nappali is készen volt. Eljött hát az én időm. Hála Krisztinek, motorozhattam. Persze nem mentem gyorsan, hiszen nincs nagy rutinom, és voltak gyengeségek, de elmondható, hogy hatalmas élmény. Megbántam volna, ha kihagyom!

Szombat volt az utolsó esténk, amit ott töltöttünk. Készülnünk kellett másnapra, korán le kellett feküdni, hogy másnap fel tudjunk kelni, hiszen fél hétkor megy a busz. Hát mi sem természetesebb, hogy egy utolsó szórakozást még lerendezünk. Kerozin koncert volt Györökön, így most nem kellett sokat sétálni. Nagyszerű koncertet adtak a srácok, még ha csak ketten is voltak, szóval eléggé play-back szaga volt a dolognak, de sebaj. Ismételten jót mulattunk. Sajnos hamar vége lett, ezért még egyszer ellátogattunk a szomszéd faluba, ahol 3ik napja tartott az utcabár. Valahogy azonban nem volt kedvünk, vagy talán erőnk táncolni. Elfáradtunk. Hamar visszaindultunk, és lepihentünk. Másnap korán keltünk, és végleg elhagytunk azt a helyet, amelyet elsőre félve közelítettünk meg. Rosszul indult, de így visszagondolva, nagyon jó volt…

Köszönöm, hogy elolvastad!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.