"A Johnson Fivérek"
Vannak helyek, melyek alig változnak. Épp úgy, mint a sivatag. Bár az „alig”, ebben az esetben, téves kifejezés, hiszen egyetlen szellő által is már milliónyi dolog mozdul. Milliónyi homokszem, melyeknek minden egyes darabja, egy kis penge. Ezt azonban egy ember, tán fel se fogja. Ő csak annyit lát, hogy az a hatalmas szikla, a semmi közepén, pont ugyan ott van, mint napokkal az előtt. Ha pedig más merre néz, csak a kihalt síkságot láthatja. A nap épp most kelt. Elképesztő, hogy ez a szerencsétlen óriás, kinek hosszú órákat kell bámulnia ezt a semmit, vagy épp a romlott embereket, még van kedve feljönni.
Árnyékok táncolnak. Hol párban s van, hogy csak magányosan. Olyan mintha fekete homokszemek csoportosulása futkosna fel s alá. Az erő, ami pedig mozgatja ezeket, az az ember. Pontosabban, három ember… s egy ló. Konok módon, az egyik, elkülönül a többitől, s mint önjelölt vezető, tőr előre. A lemaradtak követik őt, mint a birkák, s mind ezek közben egymással, majdhogynem karöltve űzik a társalgást. Kivéve persze a lovat. A ló nem beszél, hisz nem tud.
- Hova is megyünk pontosan? – kérdezi az egyik fél, aki egy néger.
- Mondtam már Neil! A Johnson házhoz – mondja unottan a másik, s közben kulacsot bont.
- Ja, igen! A házhoz, amiről te sem tudod, hogy hol van, s ugyan mi van ott. – gúnyolódik Neil.
- Pontosan.
- Te Mash! Még mindig nem értem, hogy miféle válaszokról beszéltél.
- De nehéz a felfogásod! – panaszkodik Mash, s közben úgy néz az égre, mintha onnan várná a megmentést.
- Jó oké! Nem emlékszel, bár ezt sem értem, hogy hogyan felejthettél el mindent, de mondjuk azt, hogy rendben van. De mégis honnan veszed, hogy a válaszaid ott lesznek? – magyarázkodik a néger, s közben maga elé tekint.
- Kezdesz idegesíteni! Már kétszer elmagyaráztam! – üvöltözi Mash, s kezeit úgy tartja, mintha épp fojtogatna valakit – Na, figyelj…
- Te Mash! – vág közbe Neil, mire társa most kicsavarja a képzeletbeli nyakat, a fojtogatás helyett – Nem az ott az?
A kérdezett előre tekint, és meglát egy romos házat, ami azért karban van tartva. Furcsa, hogy a semmi közepén, itt egy viskó, de lassan már semmin sem lepődik meg Mash. A házikó mellett egy kút van, s ezzel zárni is lehet, az udvar kellékeinek felsorolását. Deszkákból összetákolt ajtó fedi a bejáratot, és az ablakok helyén is hasonló foglal helyet.
- Hé, Paul! – ordít előre Neil – ez az?
Az elől járó csak legyint egyet, s célirányba veszi a bejáratot.
- Mi van? – fogadja értetlenül Neil.
- Igen! Ez az – fordítja le a választ Mash.
Paul az ajtóhoz lép, s kinyitja azt. Mind ez alatt Mash, a kúthoz viszi a lovat, hogy hozzákösse. Mire visszaér, Paul is kijött, egy dobozzal a kezében, és még pár holmival. Mash kezébe nyomja a ládikát, majd a kúthoz indul.
- Ez a tied öcskös. – veti hátra.
- Öcskös? – kerekedik el a szeme Mashnak.
- Igen! – folytatja Paul – A te neved, Mash Johnson. fivérek vagyunk. – fejezi be, s nemtörődömséggel, a szomjoltásba kezd.
Neil a sok munkától, melyet egy kegyetlen földön kellett végeznie, erős és fürge lett. Amikor látta Mash elcsukló testét, nem tétovázott. Két kezével vállon ragadta, s úgy tartotta – Mash! Hé! Hallasz?! – Üvölti – Paul gyere! Baj van!
Paul azonban nem mozdul. Csak ül a kút szélén, és vár. Egyáltalán nem érdekli a dolog, és makacsul tartja közömbösségét. Zsebéből előkotor egy cigarettát, s a szájához illeszti. Még egy kis kutatás, s egy doboz gyufa is előkerül. Meggyújtja, s az felizzik, ami egy hatalmas dörrenéssel jár, olyannal, mint amilyennel előtte soha. Paul meg csak nyugodtan lehunyja szemeit, s a dohányhoz emeli, a tűzet. Tudja, hogy a hangot, nem a gyufa adta ki, hanem egy fegyver.
Neil megrökönyödve néz maga elé. Szóra nyílik a remegő szája, azonban nem jön ki belőle az, aminek kellene. Halk kacagás hallható. Az eddig összegörnyedt Mash kiegyenesedik, és Neil szemébe néz. Most azonban a két szempár nem találkozik. Neil már nem lát. Tehetetlenül esik össze, a vérző sebbel a gyomrán. Mash kezében pedig füstölög a gyilkos fegyver.
- Nem tudom minek volt szükséged erre, az egész cirkuszra – szólal meg végül Paul, és elindul a kúttól.
- Fogd be! – kiabál rá Mash – Nem tehetek róla!
- Érdekes – gúnyolódik a „báty” – Pedig már majdnem kinevettelek, mikor nem tudtad a neved.
- Figyelj! – Magyarázkodik Mash – Valami bajom volt. Egyik reggel, felkeltem és… - gondolkodik, majd folytatja – tudtam magamról, de mégsem én voltam. Láttam mindent, meg emlékszem is azokra, de olyan volt, mint egy álom, amit nem én irányítok!
- Aha… - nyögi unottan Paul – Melyik reggel?
- Emlékszel arra az estére, amikor a kocsmában ittunk? – hitegeti – Akkor nagyon berúgtunk, és engem valaki fejbe vert. Azt követően ébredtem erre.
- Lerry…
- Lerry?
- Ő vert fejbe egy üveggel.
- Akkor azért volt olyan aggodalmas másnap, mikor már hülye voltam? – csodálkozik el Mash – Még kinyírom egyszer!
Paul nem igazán tudja elhinni a hallottakat, de ráhagyja – Végül is. 5 évesen is folyton alva jártál. Eszed az most is annyi van.
- Ne humorizálj! – mérgelődik az „öcskös” – Mi van a tervünkkel?
- Boni minden szerda délután megy a bankba. Akkor kell mennünk.
- Ó – komolytalankodik Mash – Milyen alapos valaki!
- Ma szerda van.
Mashban benn ragad a szó. Fivérére néz, majd nehezen, de mondja – akkor, menjünk!
Paul nem is válaszolt a hallottakra, csak a lovához megy, eloldozza, és megindul. Mash még kiveszi a dobozból a töltényeket, s egy utolsó pillantást vet Neil holttestére. Egy csep könny fakad a szeméből, amelyet azonnal el is töröl – Mi a fene…
Immáron már csak hárman vágnak neki a sivatagnak, Corthy városa felé. Paul, a ló és Mash Johnson.
Köszönöm, hogy elolvastad!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.