Hol volt, hol nem volt… hol is volt? Ja igen! Itthon! Régesrégen, mikor még a homokkupac is játék volt, nem pediglen fránya munka. Akkoriban történtek az élet igazán izgalmas harcai. Volt ott minden. Képzeletbeli fegyverek, képzeletbeli cél, és egy halom képzeletbeli kín, amelyet a kis hős barátai legyőzhetetlennek hittek, holott csak ők is odaképzelték. Na de a hős, csak azért is felállt, a megint csak képzeletbeli teherrel a hátán, és képzeletbeli fegyvert ragadva, folytatta képzeletbeli harcát a rút ellenséggel. S ezek segítségével bizony létrejött a valós játék, és szórakozás. Majd amikor végkép elfáradtak a harcosok a sok képzelgésben, egy kiadós fürdés után erőtlenül dőltek a biztonságot adó ágyikó párnái közé, hogy álmaikban folytassák a csatát. Igazi kis kaland volt az élet.
Az udvarunk, maga volt a csatamező, vagy éppen a felderítetlen rengeteg, de még az is megesett, hogy katonai kiképzőtáborként funkcionált, rajta egy gonosz parancsnokkal, és még 2 szenvedő sorkatonával. Na, igen. 3 személyes hadsereg nem éppen mondható ütőképesnek, de mi azért legyőzhetetlenek voltunk, s folytattuk a csatát télen, s nyáron. Mit számított nekünk varjak hegye, hiszen miénk volt az egész placc, és annak képzeltük el őket, aminek csak akartuk.
Hogy is foghatnék hozzá? Valahogy most másképpen szeretném csinálni, mint az eddigieket. Hogy miért? Nem tudom. Talán kíváncsi vagyok arra, hogy mi történik akkor, amikor a tollamat erre húzom, s nem arra. Esetleg felszakítom a füzetlapot? Lehet. Majd meglátjuk. Talán még az is lehet, hogy most nem minden fogaskerék jár a maga megszokott módján… Nem tudom a hátteret hitelessé tenni, mert csak azt látom, hogy mi van, s azt feledem, hogy még mi minden lehetne. Most már mindegy is… Ezzel kell beérnem, és érnetek.
Ez az irkafirka, egy megtörtént párbeszéden alapszik. Érdekesnek, helyenként talán bölcsnek ítéltem, ezért gondoltam arra, hogy itt az ideje tollat ragadni. Valamiért azonban más lett a fogása. Lehet, hogy csak erre az egy alkalomra, de az is megeshet, hogy ilyen marad mindörökre. Írhatnék szép sorokat is akár, melyek gyönyörű tájakat és érzelmekkel teli embereket ábrázolnak, amint éppen nevetnek, sírnak, vagy éppen idegesek, de nem teszem. Nem illik ide most az efféle beszéd. Csak elrontaná azt, ami a párbeszéd maga…
Izzik a hőségben a fekete aszfalt, amely befedi azt a kis földdarabot, melynek neve: út. Veszélyes egy hely. Kinek figyelme éppen szunnyad, az egy szempillantás alatt bevégzi, legyen az állat, vagy ember. Még talán a szél is félve merészkedik át rajta, s éppen ezért, amikor erre mégis sor kerül, azt olyan erővel és kitartással teszi, hogy kis híján lefújja a rajta dübörgő fémszörnyeket. Azok nagy része pedig rendszerben, élesen meghúzott határok között száguldozik oda s vissza, mindezt azért, hogy az előbb említett veszélyt a lehető legcsekélyebb szintre csökkentsék. Természetesen gubancok mindig adódhatnak, de ha körbenézünk, olyan járműveket láthatunk legtöbb esetben, melyeknek sofőrje a saját kis nyugodt világát éli, miközben halkan dúdol egy nótát a rádió, s tudat alatt ezek az emberek, vigyáznak egymásra.
Párás reggel. Ez jellemzi a környezetet, az őszi napokon. Talán az esti esőnek köszönhető, amely többnyire csak akkor bújik elő, s zokog egy hangyányit, amikor már mindenki álomba szenderült. Pocsolyáknak bár nyoma sincs, de ha beleszimatolunk a levegőbe, egyből érezzük, hogy itt járt ő, s mindezt akképp tehetjük, mint azt nyáron, mielőtt megérkezne. A nap gyengéd sugarai még épphogy bevilágítják a kisvárost, amelyben az élet ezekben a pillanatokban kezd ébredezni. A sötét ablakokban lámpa gyúl, s szorgoskodó árnyak tűnnek fel a változatos színű és formájú függönyök mögött. Mind-mind, mint egy-egy kirakat, vagy talán színpad, teszi különlegessé a már megszokott, s lassacskán egyhangú házak nagy falait, s elénk tárják a bennük lakozó ember jellemét. Ki kapkodva kezd bele a napba, s van, aki nyugodtan. Olyan is akad, aki mosolyogva, egy friss tornával teszi üdévé magát, míg más a zuhany alatt leli meg mindezt. Ezekből pedig, ha nem is teljesen, de egy szemernyit megismerhetünk abból, hogy milyen is az a szereplő, aki eljátssza nekünk mind ezt. Érdekesek az emberek…
Beköszöntött az ősz. Levedlették zöldes bőrüket a fák, s ropogós, sárga leveleik tapsvihart idéző dallamokat játszanak a délutáni szellőben. Az ég, mélykék színével varázsolja csodálatossá a határt, amely közte, s a bronzba öltözött föld között húzódik. Ragyogón süt a nap, s így még éppen el tudja nyomni a levegő csípős, őszi tapintását, de azért egy pulóver már nem árt. Apró verebek vékony csiripelése tölti meg a lombkoronák belsejét, miközben készülődnek a télre, amely a levegő friss illatával küldi üzenetét, miszerint hamarosan itt lesz. Az érkező fuvallat pedig hideg leheletével simogatja az ember arcát, mintha csak az ősz gyengéd ujjai tennék ezt, s szelíden a semmit sem halló fülekbe suttogja, hogy „megérkeztem…”.
„…s talán majd ott…”
A nap is már nyugodni készül, s vörös fénnyel tarkítja be a vidéket. Ereje az még jócskán van, s könnyen megégeti azt, ami a homokba hull, akárcsak egy élete végéhez érkezett falevél, amely egykor talán porrá lesz, s erős tápanyagként szolgál majd egy újabb nemzedéknek. Mindaddig azonban az égi istenség szigorát kell kiállnia, amely úgy ragyogja be a mindenséget, mint a drága arany, az ember képzeletét.
Véres foltok tarkítják a pusztát. Sorban vannak, s párhuzamosan haladnak két sorban, mintha a halál véres fogata rohant volna itt keresztül. Vánszorgó lábnyomok szegélyezik az „utat”, melyek egykor, fáradt hanyagsággal keletkeztek. Időnként meg-megszakadnak, s pihenőre térnek, de aztánugyan azzal az erőltetett irammal folytatódnak.
„Egy lant húrjai”
Megpendültek már, a véres halál lantjának, rozsdás húrjai. Mind ezt Corthy városában tette, ahol most egy lelket sem látni a poros utakon, hol egykor a koros urak koptatták a lábbelit. Most azonban minden más. A kocsma sem zajong, s a bank is üresen áll. Lövés nyomok tarkítják a házak deszkafalait. A város szélén nagyobb a pusztítás. Ott 1-1 leégett viskó jelzi, hogy itt bizony nagy a baj. Az emberek, akik még életben vannak, az ablakokból figyelik, hogy vajon ki lesz az e napi áldozat. Ha netán rájuk esne a választás, akkor aztán sírva menekülnek, de mind hiába…