"A kutas”
Csámborgó szelek, csak embertelent lelnek. Még ott is, ahol „ember” él. Akármerre megyünk, ugyan az vár minket. A reménytelenség és a pusztulás. Olyan hely, ahol a jó a rossz, és a rossz a jó. Ráadásul ez már csak romlani fog. Vagy más szemszögből talán javulni? Tudja a fene. Az biztos, hogy mióta megjelent az enyém, és a tied, azóta csak fajul a helyzet. Ha van enyém, akkor van mit félteni. Ha van mit félteni, akkor azt félteni is fogják, és ugyebár lesz olyan is, akinek épp az kell, ami nekünk van. Ebben a világban, pedig ha valakinek, valami kell, akkor azt el is veszi. Az hogy ez sikerül-e, megint más kérdés, azonban az biztos, hogy valaki megbánja. Azonban biztos, hogy ez a hely, a hiénák földje. Még az a kis birtokra is, amelyik a semmi közepén fekszik. Látszólag virágzik a terület, de ez csak egy kiadós esőzést követően van így. Előtte, és hetekkel utána a szárazság uralja a vidéket, mint minden mást is. Az ott lakók pedig ekkor a legszorgalmasabbak. Hajtja őket a frissesség, és persze egy főnök. Sietni kell, hiszen nincs sok idejük az újabb száradásig. Mind ezt persze tudják jól, és még ha nincs is ínyükre, de dolgoznak. A nehezebb részt a négerek végzik, hiszen őket mindenki lenézi. A fehér ember nem mocskolja be a kezeit, ha egyszer ott van másé. A szolgasorsúak pedig csak tűrik. Mi mást is tehetnének, hiszen ha ellenszegülnek, akkor megruházzák, tán még meg is ölik őket. Bármiféle lelkifurdalás nélkül felhúzzák valamelyiket az első fára, ha az szólni mer. Ha nem kár a munkásságáért, akkor tán a főnök még meg is dicséri a gyilkosokat. Talán a veszett kutyák is szelídebbek náluk. Ki tudja?
"Valótlan Mash"
Sétálok az utcán. Vár egy új világ! Nem tudom milyen lesz, hisz már évek óta nem volt benne részem. Habár volt rá lehetőségem, de kínosnak éreztem. Tudom, hogy hibáztam, de várom már, hogy más legyen.
Útközben nézem a házakat, de semmi érdekes nincs rajtuk. Csak egységet alkotó falak, s itt-ott ablakok. Semmi különleges. Az utca sem egy nagy szám. A fák, alagutat alkotnak, de a zöldségen kívül csak az aszfalt, ami elüt. Túl oldalt egy kávézó áll. Egész pofásnak tűnik. Majd hazafele benézek.
"Az Urak”
Groteszk világ, hol nincsen virág. Habár a felhők megállíthatatlanul hullajtják könnyeiket, azonban ez csak az elborzadásuknak köszönhető. Úgy bizony! Elborzadás! Ha egy felleg lenéz a magasból, nem lát mást, csak egy várost, ahol a bűn az erény. Ilyet látván, bármely tisztalélek, még egy olyan hatalmas, és rettenthetetlen erő is, mint a nagy kékség a fejünk felett, sírva fakadhat. Ezt meg is teszi, amikor erre jár. Olykor-olykor csak csapkod, és dörmög ez a hisztis óvodás, kinek csalódnia kell a világban. Az ember pedig elbújik. Elvonja magát a felelősség, és a számadás alól. S bár a pocsolyák már-már egységet alkotnak, az „Urakat” ez nem érdekli. Nagyrészük a kocsmát tölti levegővel, nehogy az összedőljön az ürességtől. A többi a családi fészket őrzi, mint egy jól képzett kutya, hiszen pihenni nem tudnak, a lebujból érkező hahotázások miatt. S nincsen virág. Nem terem e földre semmi olyan, ami szépnek mondható. Csak a kopár síkság. Ez ám a világ. Mind ezek ellenére az ember oly büszke rá, hogy megteremtette a fertőt, és a kezében tarthatja a semmit. Az ég meg csak sír és dörög. Hangjánál csak az az érkező dörej a zajosabb, amely a kocsmából távozik, és felveri a környék lakóit. Beköszönt a puskaporszag. Bár ahogy maga mögött hagyja a lengőajtót, az eső egyből elmossa, azonban mindenki tudja, hogy mi volt hallható.
Minden egy biológia órán kezdődött. Pontosan annak az unalmas részén. Akkor fogtam neki rajzolgatni a következő képet, és mára ez lett belőle. Az alap fejet kézzel, a hátteret, és a kontraszt eltolást PS-sel csináltam. Nem egy profi munka, és közelében sincs a "művészet"-nek, de azért megosztom veletek.
"A Termés"
A kocsma ajtó kitárul, onnét egy sereg kibámul. Ujjak a ravaszon. Nem tudni ki várható. Lőni, vagy nem lőni. Ez nekik a kérdés. Egy pillanatra megáll minden. A zongoristának két hang között elakad a kottája. Az ajtó melletti asztalnál egy öregember hezitál. Nehezére esik a sört lerakni, azonban egy nagy korsóval az arc előtt, igen nehéz célozni. Végül dönt, és a sört választja. Láthatóan nem fél a haláltól. Talán az a fajta ember, aki már túl sokat látott az életből, vagy még többet a romlásból ahhoz, hogy ne rettegjen az exitustól. A kocsmáros sem rest ám. Baljával a pultra kifröccsent alkoholt törölgeti, míg a jobbja az ivó alatti vadászpuskáért nyúl. Soha nem lehet tudni, miféle söpredék készül berontani egy kocsmába. Az itt élők tudják jól, hogy senki másban nem bízhatnak, csak önmagukban, és a szeretett öreganyjukban. Ez alól csak az előbb említett öreg a kivétel. Ő árva. Egy prostituált szülötte, azonban felnevelni már csak az utca volt hajlandó. A hamiskártyások is készenlétbe helyezték a fegyvereiket. Azt azonban meg kell hagyni, hogy nálunk ez állandó. Ha nem egy érkező veszedelem miatt készülnek vért ontani, akkor bizony egymás fejére vadásznak. Amelyiket egyszer megvádolják csalással, annak kezdhetik a sírját ásni. Egyetlen szabályuk van ilyen helyzetre. Aki svindlizik, azt kizárják a társaságból, és ugyebár aki nekik nem barát, az ellenség. Szóval, akit rajta kapnak, azt bizony menten lelövik. Érdekes módon, az asztaluk viszont mindig tele van. Ha hétfőn lepuffantanak egy zsiványt, akkor kedden már megint teljes a létszám. Ez van.
"Vélhetőleg Mash"
Poros utak, koros urak. Urak? Miket beszélek. Egytől egyig, mind nagy zsivány. Arcukra van írva, hogy bármiféle, hezitálás nélkül képesek lennének lepuffantani egymást. Egyedül a sorstalanság tartja őket együtt. Együtt? Oly nagy túlzás. Nincsenek ezek se egymással, se egymás nélkül. Csupán megtűrik a másikat. Ám nem azért mert az esetleg olyan jó pofa ember lenne. Egyetlen okból viselik el a másikat. Megszokták az arcát! Úgy bizony. Ha már látták egymást korábban, akkor béke honol köreikben. Azonban ha egy új szerzet keveredik az „Urak” köze, akkor van ám a probléma. Nem fogadnak ezek be se nőt, se férfit, hogyha az nem közülük való.