„Vigyázz Mashra!”

(Fejezetek egy másik emlékezetből)

Hogyan lehetne megvédeni azt, amelyet egy egész világ zár ki magából?

I.

„A Johnson család”

Boldogság… Oly régen volt már, amikor utoljára ezt éreztem. Azokban az időkben, amikor még volt családom. Anyu és Apu. Egy kis házikóban éltünk, a semmi közepén, s nem volt semmivel sem gondunk. Emlékszem még anyám szavaira, mikor elégedetlenül mondta megannyiszor, hogy – Paul… Nem szabad. – Persze kicsiként ez mit sem érdekelt. Játék volt az egész világ…

Aztán egyszer eltűnt Anyu. Vagy három hétig volt távol, s csak apu volt otthon, de ő is idegesen. Nem értettem, hogy mi történt, de amikor újra megláttam Őt, mérhetetlenül boldog lettem, és könnyes szemmel rohantam az ölébe. Ő csak leguggolt, kezében egy fehér köntössel, mintha csak cipót tartana, s így szólt kedvesen – Paul… bemutatom a kis testvéredet… Mash Johnson-t… - talán ekkor kezdődött minden…

II

„A család tartozása”

Egyik éjjel, nem tudtam aludni. Nem tudom mi lehetett az oka, de ennek köszönhető, hogy fültanúja voltam egy vitának. Ajtócsukódásra lettem figyelmes, s egy táska huppanására. Tudtam, hogy Apu jött haza, habár korábban szokott, de úgy gondoltam, hogy biztos dolga volt.

- Ez mi? – hallatszott, a kétkedő kérdés Anyutól. Hírtelen, egy pillanatnyi csend töltötte be a kis házat.
- Pénz – válaszolta Apu.
- S honnét van?
- A bankból.

Kis szünet, majd anyám, már kicsit pánikolva folytatta – És mégis hogy? Tán rád szakadt?
- Nem – mondta Apu, sértődött hangon – Kölcsönből. Gondoltam örülni fogsz neki…
- De mégis miért? Tudod milyen a bank! Nem fizetsz, aztán jönnek is a behajtók!
- Két gyerekkel akkor sem könnyű…
- Nem… Inkább halálra ítélsz minket!

S megint csend lett. Könny szökött a szemembe, mikor Anyu kiakadt. Gyerek fejjel nem értettem, hogy miért nem jó nekünk az, ami van. – Két gyerekkel? – futott végig az agyamon a kérdés – Mash a hibás… – ezt hittem. Ahogy ezt kigondoltam, Anyu hangja megzavart – Miért kellett ilyet vállalnod? – fakadt ki – Teljesen elment az eszed?

Újra hallgatás, majd mozgolódásra lettem figyelmes. Mash felkelt. Biztos a vita miatt. Megindult az ajtó felé a bolond, holott nem szabad ilyenkor kimenni. Tudtam ezt, s utána lopakodtam, hogy visszahozzam. Még éppen időben elkaptam, s mikor megfordult, Apu hangja hallatszott – Sajnálom – mondta bűnbánó hangon – úgy gondoltam jól jön a pénz itthonra.

III.

„A romlott világ beköszönt”

Szokványos napként indult az is, amelytől kezdve az életünk, gyökeresen megváltozott. A szó szoros értelmében köszöntött ránk, a változás szele, amikor egy idegen hangot hallottunk meg – Szevasz, Johnson! – szólt Apunak, aki kint volt, s dolgozott. Anyu, aki addig a házban szorgoskodott, az ajtóhoz sietett, s mikor meglátta, hogy ki az, elkapott Engem és Mash-t, és az ágy alá gyömöszölt. Megtiltotta, hogy kijöjjünk onnan, majd zokogva kirohant. Én csak azért is utána mentem, s mikor az ablakhoz értem, borzalmas látvány fogadott. Egy férfi állt Apám előtt, fegyverrel a kezében, és őrá célzott, majd lőtt. A dörrenéstől megijedtem és seggre ültem, de még épp láttam Apu felfröccsenő vérét, amely mintha rémálmaim szökőkútjából távozott volna. Egyből zokogtam. A sokkból, a következő lövés és Anyu sikolya térített magamhoz, s a patakként zúgó könnyektől elmosott ajtón, kirohantam.

Odakint a szüleim a földön hevertek, s úsztak a saját vérükben. Anyu még mocorgott, s én futva indultam feléje. Mielőtt azonban oda értem volna, egy éles fájdalom a lábamba nyilallt, majd elestem. A gyilkosuk gáncsolt el, majd gyerekes grimasszal rám nézett – Büdös kölyök, mit sírsz? – mondta, s harsány nevetésbe kezdett. Ennek végeztekor hátat fordított, s útnak eredt. Egy életre megjegyeztem a mocskos képét, és a szavait, melyet egy családját vesztett, zokogó 10 éveshez intézett.

Anyu, aki akkor még magánál, de már halálán volt, rám nézett. Szája szegletéből csillogott vörös vérének fénye, s közben Ő motyogott valamit. Nem értettem, s közelebb másztam.

- Anyu… - mondtam zokogva, sípoló hangon.
- Paul… ne aggódj… minden rendben lesz. – suttogta halkan, könnyes szemmel, s mosolyogni próbált.
- Anyu! – fakadtam ki teljesen, és átöleltem a nyakát.
- Vigyázz Mashra… az öcsédre… ígérd meg.
- Ígérem – szipogtam, s még mindig öleltem.
- Szeretlek Paul – préselte ki magából csendesen, még utoljára… Szemeit lehunyta s mély, békés álomba szenderült…
- Szeretlek! – bömböltem a fülébe, de már nem válaszolt. Csak feküdt mellettem olyan nyugodtan, amilyennek még soha sem láttam. Meghalt…

IV.

„Mash vagy Mash?”

Ezt követően, hetekig otthon koplaltunk. Mash sokkos állapotban, csak az ágyán ült, és nézett maga elé. Anyám szavainak helyt állva, igyekeztem vigyázni rá, de a gondolat mindig felmerült bennem – ha Ő nem lenne…

Ahogy telt az idő, egyre biztosabb voltam abban, hogy minden rendben lenne, ha Mash nem született volna meg. Kezdtem meggyűlölni, s ez a viselkedésemen is meglátszott. Hidegen, s barátságtalanul beszéltem vele, bár később az egész világgal. Lassacskán anyám szavait is megvétóztam, hiszen miért védjem meg azt, aki miatt lényegében meghaltak?! Fel nem tudtam fogni.

Később azonban ez más lett. Egyik éjjel, mikor még nem aludtam, furcsa motoszkálásra lettem figyelmes. Rájöttem, hogy Mash az, aki addigra már az ajtóhoz indult, s kinyitotta azt.

- Mit csinálsz? – kérdeztem komoran, de nem válaszolt, csak távozott. Ideges lettem, hiszen azt hittem bolondozik, s utána indultam, hogy megneveljem. Mégse tettem így…

Anyuék sírjánál találtam rá, ahol hátra tett kézzel, nyugodtan beszélt hozzájuk – Megbosszullak titeket. A vérüket veszem a halálotokért. – majd elnehezült, térdre rogyott, s eldőlt. Teljesen sokkolt az, amit akkor hallottam. Rájöttem, hogy Mash kikészült, s ő is ugyan úgy, sőt talán még jobban szenved, mint én. Sajnálni kezdtem, s tudtam hogy akármi is történt, vigyáznom kell rá, ahogy Anyu kérte.

V.

„Rabszolgasors”

Ahogy telt az idő, élelem után kellett néznünk. Az egyetlen megoldásnak az tűnt, hogy a birtokról, ahol apánk dolgozott, és ami félnapi járásra volt az otthonunktól, elcsenjük azt, amire szükségünk volt. Sosem buktunk le, és ravasz módon mindig kicseleztük az egyre többet sejtő munkásokat.

Egyszer aztán, amikor Mash úgy döntött, hogy Ő nem jön lopni, s inkább a házat teszi rendbe, egyedül indultam útnak. Odafele minden simán ment, s az akcióval sem volt gond. Hazafele viszont furcsa, egyre erősödő dobogásra lettem figyelmes. Hátra néztem s láttam, hogy lovas banditák közelednek szélsebesen. Futni kezdtem, de mit sem ért. Két kurjantás között, az egyik kötelet hurkolt, rám dobta és úgy kapott el. Elestem…

- Szép fogás Ted! – szólt az egyik elismerően annak, aki a kötéllel elkapott.
- Erős kölyök – mondta a Ted nevezetű fickó, miközben én rángattam a kötelet – Rabszolgának kiváló lesz!!

- Engedjenek el! – kiabáltam… mit sem ért… Bekötözték a számat, a kezemet, lábamat összefogták s felraktak a lóra. Fél napig így voltam, míg egy tanyára nem értünk. Ott eloldoztak, de el nem engedtek, s átadtak egy kalapos fickónak, kinek a fogai olyanok voltak, mint a korhadt kerítés. A banditák 25 aranypénzt kerestek rajtam.

A veteményesben dolgoztattak keményen s volt, hogy fél mázsás talicskákat kellett vonszolnom, tizenévesen. Enni alig kaptam, s ha szökni próbáltam, vagy visszaszóltam, megruháztak. Jobb sorsom volt, mint a négereknek, mert őket sorban lőtték le, de akkor is menekülni akartam. Vigyáznom kellett Mashra, s megfogadtam, hogy egyszer megtalálom s majd együtt, bosszút állunk mindenkin aki keresztbe tett!

VI.

„Lapátra tett jófiú”

5 éven keresztül csak szenvedtem. A felnőttek gyötörtek, s korombéli alig volt. Talán csak egy, valami Neil, akinek az apját akkoriban végezték ki, de ez mit sem érdekelt, Én szabadulni akartam! Egyre nagyobb haragot éreztem, és bármire képes voltam…

Egyetlen pozitívuma a munkának az volt, hogy megerősödtem, s ez hasznomra vált. Az ostoba tanyasiak pont az ellenséget képezték ki! Na de egyik éjjel, mikor már mindenki aludt, elhatároztam, hogy most, vagy soha. Egyetlen őrrel kellett számolnom, de nem jelentett gondot. Amilyen részeges volt, esélytelennek éreztem a lebukást. Meg is indultam a kerítés mentén a kijárat felé, azonban a tervem dugába dőlt, s egy bizonytalan hang feltartóztatott.

- Hé-héj! Hát te merre? – mondta részegesen mögöttem.

Megfagyott bennem a vér. Nem mozdultam s hallgattam, ahogy közelít. Oldalra pillantottam, ahol egy vaslapát volt a kerítésnek támasztva.

- Azt kérdeztem… - kezdett bele újra, de ekkor eljött az idő. Megragadtam a lapátot és hátra suhintottam. PAFF! Telitalálat! Szerencsétlenje a nyakát törte, s a feje is szétzúzódott. Egy kis huppanás s már a földön is volt.

- Mocskos rohadék… - mondtam suttogva, majd lehajoltam hozzá. Nem éreztem bűntudatot… Az élet megedzett annyira, hogy olyat tegyek, amit korábban gondolni sem mertem. Egyenesen boldog voltam, hogy végeztem a semmirekellővel!

Az őrnél volt két fegyver. Egy fekete és egy ezüstös. Megfogadtam, hogy majd ha újra találkozom az öcsémmel, akkor a feketét, amelyet a legszebbnek tartottam, neki adom…

VII.

„Kalandozások, majd Mash”

Ezt követte 2 hosszú év. Az időt tanulásra használtam. A gyilkolás művészetének elsajátítására, mesteri szinten. Gyorsan belejöttem a fegyverhasználatba, s a hidegvér sem hiányzott. Időközben pár piti banditával is leszámoltam, de én a nagyhalakra vadásztam. A rabszolga kereskedőkre, akik elraboltak. Emlékeim szerint négyen voltak, s ebből kettőt meg is találtam, ráadásul egyszerre! Kocsmában ülve érte őket utol Paul!

Sajnos a Ted nevezetűt, s aki őt megdicsérte akkor, sehol sem találtam, így ezután Mash felkutatásán törtem magam…

Szerencsémre, elsőre megtaláltam. A házunknál volt, pár bandita társaságában, akiket akkor már egy könnyed mozdulatsorral elintéztem, s teljesítettem anyám kérését. Megvédtem az öcsémet.

Látszott Mashon, hogy sokkolja a viselkedésem, de aztán feloldódott. Tudtam, hogy előtte is kell tartanom a hidegségem, máskülönben nem tudom magam mellett tartani, meggyőzni és megvédeni… Odaadtam neki a fegyverét, amelyet nehezen, de elfogadott, s követett…

VIII.

„Kiképzés”

Gyorsan tanult az öcsém. A fegyvert kiválóan forgatta, s a reflexei is helyén voltak, de valami mégsem volt tökéletes. Embert nem akart bántani. Sokáig esze ágában sem volt fegyvert ragadni, s sokszor ez miatt keveredtünk bajba.

Egyszer aztán minden más lett. Milton városában jártunk, amikor úgy döntöttünk, hogy betérünk a kocsmába. A pultnál álltunk, s kértünk egy-egy sört, amikor az ajtó kitárult. Csak oda pillantottam, de amint megláttam, hogy ki az, ott ragadt a szemem. Végig kísértem a tekintetemmel a vendéget egészen addig, amíg le nem ült. Levegőhöz alig jutottam a meglepődöttségtől, s gyorsan Mashhoz fordultam.

- Ő az! – suttogtam – Itt van!
- Ki? – kérdezte, s a sörébe kortyolt.
- Anyuék gyilkosa!

S megállt. Lehunyt szemmel lerakta a sörét. Mikor kinyitotta őket újra, láttam rajta, hogy megváltozott. Valahogy más lett, már maga a tekintete is. Nyugodt és hideg. Rémisztő volt még nekem is. Előtte soha nem láttam ilyennek.

- Akkor menjünk oda. – Válaszolta hidegen, s elhagyta a helyét. Követtem.
A fickó asztalához léptünk, majd helyet foglaltunk. A rohadék csak mosolygott, s nem ismert meg. El akartam érni, hogy tudja miért hal meg, hogy szenvedjen, ezért beszélgetni kezdtem vele.

- Szevasz öreg! Paul vagyok! – mondtam barátságosan.
- Én meg Slim. Mi kéne srácok?
- Gondoltuk beilleszkedünk a helyi társaságba, s alaposan leisszuk magunkat.

- Értelek... és a komádnak mi a neve? – majd Mashra nézett, s megdermedt. Az öcsém, már egy ideje biztosan, de még számomra is észrevétlenül elővette a fegyverét, majd Slim fejére célozva, egy centire attól, rezzenéstelenül tartotta azt, mindezt mosolyogva és nyugodt tekintettel. Amikor a férfi feléje fordult, megakadt az orra a pisztoly csövén. Hírtelen csend lett, majd Mash, bármiféle szó nélkül, ekkor már hatalmas vigyorral az arcán és hátborzongató tekintettel, meghúzta a ravaszt. Ez volt az első eset, hogy embert ölt, de nem rémült meg az arcára fröccsenő vértől. Nyugodtan felállt, majd távozott.

Kellett pár pillanat, mire mindezt felfogtam, s utána eredtem, de már sehol sem volt. Futni kezdtem, hogy utolérjem, ami a város végi kútnál sikerült is. Hihetetlen látvány fogadott. Mash, mint egy őrült, úgy mosta le magáról a vért, s közben pánikszerűen kapkodta a fejét. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lelte, hiszen az imént még nyugodt volt. Olyan volt mintha két énje lenne. Az egyik jó, de kétségbe esett, míg a másik bosszúszomjas, és rideg. Igazából nem csodálom, hogy kikészült, hiszen őt nem képezte ki az élet. Csak elszenvedte azt. Még Anyutól sem tudott elköszönni. Rájöttem, hogy meg kell védenem. Nem csupán a banditáktól, hanem ettől a világtól. De hogy védhetném meg attól, amibe született?

IX.

„Corthy”

Hosszú idő telt el azóta. Talán 7 év is lehet. Mash azonban ugyanilyen maradt. Hol gyilkos, hol reményét vesztett kölyök, de az idő múlásával, egyre inkább keveredett a kettő. Aggódtam miatta, s nem tudtam mit tehetnék, így mikor kellett, inkább védelmére keltem.

Mindez alatt leszámoltunk mindenkivel. A maradék rabszolga kereskedők is halálukat lelték, s akkor már letudva a tartozást, hazaértünk. A házikó, melyben egykor laktunk, igen csak megkopott. Lakni még alkalmatos volt, de mint látvány megbukott.

A városba is betértünk, ahol számomra ismeretlenek fogadtak. Mash láthatóan otthonosan mozgott itt, s egyből a kocsma felé vette az irányt. Követtem…

Odabent mindenki szemügyre vett minket, s nem néztek jó szemmel.

- Kik vagytok? – szólalt meg, egy tömzsi, bajszos ember a pultnál – mi nem tűrjük meg az idegeneket! – fejezte be. Igazából mit sem érdekelt a kövér ember prédikációja s másfelé tekintgettem, melynek hála, észrevettem a közelgő veszélyt. Az egyik, éppen kártyajátékot félbehagyó fickó a fegyverét rántotta felénk, hogy végezzen velünk. Ez nem sikerült neki. Én gyorsabb voltam, s a pisztolyom a földre terítette.

- Te kis! – kelt ki magából a köpcös ürge.
- Hagyjad Lerry… - csitította a csapos – ők nem idegenek. Az ott Mash – mutatott az öcsémre – Alfrédnál dolgozott évekig.
- Nekem akkor is idegenek - zsörtölődött, majd visszahelyezkedett a söréhez.

Szomjunkat oltottuk, míg Mash a Boni nevezetű kocsmárossal beszélgetett. Mikor végeztünk, visszaindultunk. Ekkor láttam meg a kocsmától nem messze lévő épületet, nagy betűkkel a homlokzatán – BANK

Eszembe ötlött, hogy a szüleim talán ettől a banktól vették a kölcsönt, s akkor ez volt az is, amelyik kivégeztette őket. Elkapott a bosszú utáni vágy, s fülön ragadtam Mash-t, majd elrángattam onnan.

- Mit művelsz? – kiáltotta.
- Ott a bank – suttogtam
- És?
- Ők ölették meg a szüleinket.
Mash elképedt – Mit akarsz tenni?
- Kiraboljuk!
- Mikor?
- Még nem tudom. Körbe szimatolok, hogy mikor s hogyan érdemes, te addig menj a házhoz. Ott várj.
- Rendben – s már ment is. Bízott bennem…

X.

„Vélhetőleg Mash”

Egy nap alatt kiderítettem, hogy a bankban csupán egy őr található, s semmi több. Naivnak gondoltam őket, de ez pont jól jött. Ami még fontos információ volt az az, hogy a bank legnagyobb bevétele, minden hét szerdán érkezik, egy Boni Werhlicht nevű alaktól, aki a helyi kocsmáros. Tudtam, hogy ekkor kell lecsapnunk, hiszen akkor nagy a kár számukra.

Visszaigyekeztem a kunyhóhoz, ahol Mash már várt. Elmeséltem neki amit tudok, de nem fogadta örömmel.

- Bonit én ugyan ki nem rablom! – magyarázta.
- Miért nem?
- Mert ő vigyázott rám évekig.
- Ugyan már! Kellett nekik a munkaerő!
- Ez nem így van!
- Akkor is! Így kell csinálnunk. Másképp nem éri meg. Gondolj Anyuékra!

S csöndben maradt. Látszott rajta, hogy hajlik is a dologra, meg nem is. Erősen gondolkodott, hogy mit is válaszoljon.
- Még átgondolom. Most megyek a kocsmába mulatni – csapott a vállamra – Jösz?
- Nem. Menj csak egyedül, de holnapra itt legyél.
- Rendben – mondta s már indult is.

Másnap ellenben nem jött vissza. Vártam rá még egy napot, de semmi. Elmentem a városba ahol megtudtam, hogy fejbe verték, majd másnap már furcsán viselkedett. Állítólag kelet felé ment, s én követtem az útmutatást. Piszok nehezen, de napokkal később rátaláltam. Elképedtem, mikor rájöttem, hogy pont úgy viselkedik, mint az első gyilkolása előtt. Mind ennek tetejében, elfelejtette, hogy ki is ő, és hogy hol van. Rossz volt ránézni, ahogy vergődik az idegenben, de szerencsére sikerült visszatéríteni az emlékeit. A kétes állapot azonban nem szűnt meg, csak erősödött. Hol gyilkos, hol jófiú. Egyre inkább kezd belefáradni abba, hogy arra ébred, hogy éppen öl, s én nem tudom, mit tegyek. Meg kell védenem, de hogyan tehetném, ha egyszer ide született, egy olyan világba, ami kizárja magából…

Folyt. Köv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.