„Vigyázz Mashra!”
(Fejezetek egy másik emlékezetből)
Hogyan lehetne megvédeni azt, amelyet egy egész világ zár ki magából?
I.
„A Johnson család”
Boldogság… Oly régen volt már, amikor utoljára ezt éreztem. Azokban az időkben, amikor még volt családom. Anyu és Apu. Egy kis házikóban éltünk, a semmi közepén, s nem volt semmivel sem gondunk. Emlékszem még anyám szavaira, mikor elégedetlenül mondta megannyiszor, hogy – Paul… Nem szabad. – Persze kicsiként ez mit sem érdekelt. Játék volt az egész világ…
Aztán egyszer eltűnt Anyu. Vagy három hétig volt távol, s csak apu volt otthon, de ő is idegesen. Nem értettem, hogy mi történt, de amikor újra megláttam Őt, mérhetetlenül boldog lettem, és könnyes szemmel rohantam az ölébe. Ő csak leguggolt, kezében egy fehér köntössel, mintha csak cipót tartana, s így szólt kedvesen – Paul… bemutatom a kis testvéredet… Mash Johnson-t… - talán ekkor kezdődött minden…
"Pofán váglak"
Két sír, melyeknél két gyerek sírt. Homok borítja már a virágok maradványait, s már a keresztek is megdőltek, melyekre egy-egy rövid név van felvésve. Anya és Apa… Ezek mellett áll, a jó öreg Johnson ház. Kopott falai, és az enyhén megroskadt, foghíjas tető jelzi, hogy biza nem ma épült. A nap, hosszan nyúló árnyékot ad az épületnek, ami egyeduralkodóként jeleskedik a vidék felett. Kormos és repedt téglák, melyek körbefogják, a kútnak nevezett gödröt. Teteje már régen nincsen, s a vödör is csak oldalt döglik, kötéllel a fülén. Nem messze ettől, egy holttest hever a földön, amely már-már elvesztette emberi alakját, s egykor, egy talán jobb világban, mint ahol most van, Neilként ismertek a legtöbben.
"Szerda, csütörtök"
Torok mosás, és felfrissülés. Erre várt már mindenki, a hosszú nap után. A sör, amely aranyként csillog a nehéz korsóban, még a boldogtalanban is vigadalmat kelt. A kocsmalakók pedig egymással osztják meg, a mindennapi életüket, mit sem törődve a külvilággal, ahol most ragyogón süt, Corthy városára, a délutáni nap. A csapos is végzi, általános dolgait, de mégis látszik az arcán, egyfajta izgalom, és türelmetlenség. Talán valamilyen különleges évforduló van ma…
"Fejezetek az emlékezetből"
Amikor egy ember hiénák közé születik, ő maga is azzá fog válni…
I.
„A Johnson család”
Egy házikó, a semmi közepén. Itt laktunk mindnyájan, mint a boldog család. Anyu, apu, Paul és Én Nem voltunk gazdagok, hiszen apám a birtokon dolgozott. Ott nincsenek magas bérek, de annyit pont kapott, hogy ételt adjon a családjának. Anyu mindig otthon volt, hiszen ránk vigyázott. Vagyis inkább rám. Én voltam az újszülött, míg Paul már 5 éves, és nagyon talpraesett, életvidám gyerek. Folyton mosolygott, amikor anyu hozzászólt, és engem is mindig ő mulattatott. Szüleim, mindig arra nevelték őt, s később engem is, hogy békében éljünk. Tisztelettudó, rendes embereket akartak látni belőlünk, öregkorukra…
"A Johnson Fivérek"
Vannak helyek, melyek alig változnak. Épp úgy, mint a sivatag. Bár az „alig”, ebben az esetben, téves kifejezés, hiszen egyetlen szellő által is már milliónyi dolog mozdul. Milliónyi homokszem, melyeknek minden egyes darabja, egy kis penge. Ezt azonban egy ember, tán fel se fogja. Ő csak annyit lát, hogy az a hatalmas szikla, a semmi közepén, pont ugyan ott van, mint napokkal az előtt. Ha pedig más merre néz, csak a kihalt síkságot láthatja. A nap épp most kelt. Elképesztő, hogy ez a szerencsétlen óriás, kinek hosszú órákat kell bámulnia ezt a semmit, vagy épp a romlott embereket, még van kedve feljönni.
"Paul Johnson"
Újra egy város, melynek a léte, botrányos. Maguk az ott lakók sem szentek, de most a hely sem egy leányálom. Úgy néz ki mintha az egész világ, a természetet is beleértve, hozzá igazodott volna, az emberi rosszhoz, a káoszhoz. Elmenekülni soha nem lehet, hiszen még a felhők sem tudják, hogy merre menjenek. Egyszer erre, másszor arra, s mindezt halálukig. Folytonos rohanás vár mindenkire, aki keresi a kiutat, mert megváltoztatni a világot, egymaga nem tudja. Főleg egy ilyen világot. Magukat az embereket még csak-csak sikerülne, itt, no de az egész környezetet, már lehetetlen, hisz csak egy emberi élet áll rendelkezésére mindenkinek. Még nagyobb kihívás, hogy az eget sem árt átszínezni. Habár szép az, amikor az ég alja piros, de amikor már az egész ég vérvörös, akkor az már bizarr. Az épületek ugyancsak furcsák, hiszen hol másutt látni égig érő házak mellett, kis viskó méretű bankot, s azzal szemben pedig egy még az előbbinél is hatalmasabb kocsmát? Minden építmény olyan, mintha az akkora lenne, amekkora kihívást jelent a létrehozójának. Nem elsősorban építészeti szempontból, habár igaz az is, hogy minél nagyobb egy projekt, annál nagyobb gondot jelent, de jelen esetben az építész nem törte magát. A kihívás inkább a lélekből fakad.
Történt egyszer, még a nyár elején, hogy kaptam egy ajánlatot. Aki ezt adta, az az unokatestvérem, nevezzük Péternek. Azzal ált elő, hogy mehetnénk Balatongyörökre, ahol is van egy tábor, és mint önkéntesek beállhatnánk dolgozni. A haszna a dolognak az volt várhatóan, hogy kapunk szállást, és enni, ráadásul a nyaralás hazai része is le lenne tudva, hiszen a munka nem vészes, marad majd másra is idő. Pazar ötletnek tűnt, s már terveztük is, a jobbnál-jobb programokat. Meg kell hagyni, hogy merészen gondoltunk a lányokra is, akik nyaralás végett, az említett helyszínen tartózkodhatnak. Fenyegetően tartottuk az ujjunkat az ég felé, s úgy mondtuk – Vigyázz Györök! Jövünk!